Ha a népirtás szóba kerül, nekünk magyaroknak - és valószínűleg az európaiak nagy részének is - legelőször a náci Holokauszt jut eszünkbe. De mi a helyzet a világ többi részén, Afrikában, Ázsiában, esetleg Ausztráliában?
A hivatalos meghatározás szerint népirtás lehet szervezett, faji, etnikai, vallási vagy nemzetiségi alapon elkövetett, nagyszámú gyilkosság, súlyos testi vagy mentális sérülés okozása, de ide tartozik a születések meggátolása is, illetve a gyerekek erőszakkal történő áthelyezése egyik csoportból a másikba. Egyes kutatók szerint a népirtás a neandervölgyi ember koráig nyúlik vissza, okai sokfélék lehettek, akár földek és erőforrások megszerzése, akár csak egyetlen ember gyűlölete és hatalmi vágya. Íme néhány a legszörnyűbb esetek közül - és a lista sajnos közel sem teljes.
A kurd népirtás
Al-Anfal. Így nevezik az iraki Baasz-rezsimnek a kurdok ellen indított utolsú, népirtásba torkollt támadását. A kifejezés a Korán nyolcadik szúrájából való és hadizsákmányt jelent. A kurdok ősi iráni nemzetiség, a Közel-Kelet számos területén szóródtak szét. Irak népességének hozzávetőleg mindössze húsz százaléka kurd, akik főleg az ország északi területén telepedtek le. A kurd nép és az iraki kormányzat között történelmileg ellentétek feszültek, ezek a problémák vezettek odáig, hogy az iraki-iráni háború alatt az 1980-as években Szaddám Husszein Baasz-rezsimje meghirdette az Anfal programot.
A tömeggyilkosság értelmi szerzője Husszein unokatestvére, Ali Hasszan al- Madzsid volt, aki később Vegyész Aliként vált ismertté. Az Anfal főbb hadműveletei 1988 februárjában kezdődtek. Február 23-án hagyományos és vegyi fegyverek bevetésével támadás indult a Szuleimáníja városától keletre fekvő területek ellen. Az akciók nagyjából ugyanúgy zajlottak. A települések ellen vegyi fegyvereket vetett be a légierő, majd a gyalogság elfoglalta azokat. Az elfogottakat azonnal kivégezték: a tizenéves fiúkat és a férfiakat, sok esetben a nőket és gyerekeket is teherautókra rakták és a dél-iraki sivatagba vitték. Ott sorba állították az embereket és agyonlőtték őket, majd buldózerekkel az előre megásott tömegsíroba tolták őket. A falvakat ledózerolták, a túlélő nőket, gyerekeket és öregeket koncentrációs táborokba zsúfolták. A népirtásban hozzávetőleg 180,000 kurd vesztette életét. Vegyész Alit az amerikai hadsereg fogta el, és háborús bűneiért kivégezték.
A moriori népirtás
A maorik Új-Zéland őslakosai, Délkelet-Polinéziából érkeztek valamikor 1300 előtt. Közismert, hogy a maori kultúra kegyetlen része volt a törzsi harcok, a fejvadászat és a kannibalizmus. Úgy ötszáz éve a maorik egy csoportja áttelepült a közeli Chatham-szigetekre, hogy saját kolóniát alapítsanak és békés életmódot folytassanak. Ők nevezték magukat moriorinak. Vezetőjük, Nunuku-whenua szélsőségesen pacifista nézeteket vallott, ezekhez, mint törvényhez szigorúan ragaszkodott a moriori nép több mint 300 éven át. A férfiak közt engedélyezett volt a harc, de az csak az első vérig tartott, és ezzel lerendezettnek tekintették az ügyet. A moriori népcsoportban évszázadokon át bizonyítottan alig fordult elő gyilkosság, erőszak, vagy bármilyen más bűncselekmény.
Közben Új-Zéladot lassan meghódították az európaiak és az amerikaiak, ami gyakori és szélsőséges konfliktusokat eredményezett az őslakosokkal, ezzel együtt a maorik megismerkedtek a nyugati fegyverekkel - a puskák és pisztolyok hamarosan értékes cseretárgyak lettek.1835-ben egy jól felfegyverzett maori csoport érkezett a Chatham-szigetekre, ezzel kezdetét vette a népirtás: a maorik módszeresen legyilkolták védtelen rokonaikat, akik közül a fiatalabbak védekezni akartak, de az idősebb generáció ragaszkodott ahhoz, hogy Nunuku törvényeit semmilyen körülmények között nem szabad megszegni. Akik túlélték a mészárlást, azokat rabszolgasorba kényszerítették, illetve arra, hogy maorikkal házasodjanak. Kevesebb, mint 30 év alatt 101-re csökkent a moriori lakosság száma, és bár a vegyes házasságok leszármazottai a mai napig élnek, az utolsó tiszta vérű moriori, Tommy Solomon 1933-ban elhunyt.
A ruandai népirtás
Ahogy a maorik és a moriorik, úgy Ruanda lakói, a hutu és a tuszi nép is rokonságban áll egymással. A két népcsoport közti ellentét hosszú időre nyúlik vissza. Ruanda függetlenné válása előtt a belgák irányították a területet, ez idő alatt az ország elitje, vezetője kizárólag tuszi lehetett, akik azonban jelentős kisebbségben voltak a hutu lakossággal szemben. A belga kivonulás előtti 1959-es választásokon a nacionalista Hutu Felszabadítási Mozgalom Pártja győzött. Elindítottak egy programot a hutu többség felemelkedésének gyorsítására, és a tuszik háttérbe szorítására, amit a nyugat elnézett. A két nép csatározása már innentől kezdve több tízezer áldozatot követelt az elkövetkező évtizedekben.
1994. április 4-én a hazafelé tartó hutu származású ruandai elnök - és a vele utazó szintén hutu burundi elnök - gépét két, vállról indítható rakétával lelőtték. Az elkövetők kiléte máig nem tisztázódott. A merénylet után Ruandában elszabadult a pokol. A katonaság úttorlaszokat emelt, razziákat tartott, az elnöki gárda emberei számos ellenzéki politikust meggyilkoltak. Az erőszak kezdett elhatalmasodni, ehhez nagyban hozzájárult a kormány rádiója azzal, hogy támadta a tuszikat és mérsékelt hutukat, így a mészárlás az egész országra kiterjedt. A gyilkolások nagy részét egy militáns szervezet, az Interahamwe követte el, de felszólították a civil lakosságot is, hogy öljék meg tuszi szomszédaikat. Aki nem tette meg, azt szintén meggyilkolták. A 100 napig tartó öldöklés során legkevesebb félmillió tuszi és mérsékelt hutu vesztette életét, de egyes források szerint az áldozatok száma elérte az egymilliót is. A vérengzéseket túlélők között is igen sok volt, aki súlyos kínzásokat élt át, megcsonkították, vagy más maradandó sérülést szerzett.
A pigmeus népirtás
A pigmeusok évszázadokon át szabadon éltek Közép-Afrika őserdeiben, gyakorlatilag elszigetelten, anélkül, hogy a modern kor bármilyen módon érintette volna őket. A Kongó-medencében élő törzseik azok, akik az 1960-as évek óta tartó kongói polgárháború következtében rengeteget szenvedtek. 2003-ban a pigmesuok egyik képviselője az ENSZ-nek beszámolt arról, hogy a polgárháború alatt a népét gyakorlatilag úgy vadászták le, mintha állatok lennének, és meg is ették őket. Ugyanis a szomszédos Észak-Kivu tartomány egy kannibál népcsoportja meg akarta tisztítani a területet az emberektől, hogy ott bányászati kitermelések kezdődhessenek. A mészárlásban a milícia is részt vett, mert úgy hitték, hogy a pigmeusok valamiféle mágikus hatalom birtokosai. A népirtás következtében kevesebb, mint 500.000 pigmeus maradt életben, és a számuk máig folyamatosan csökken az azóta is tartó támadások és az erdőirtások miatt.
Az ellopott generáció
Ausztrália bennszülöttei, az aboriginek a Föld egyik legősibb népcsoportja. A közelmúltban végzett DNS tesztek szerint ázsiai ősöktől származnak, és legalább 50.000 éve érkeztek Ausztráliába. Lélekszámukat 1 000 000-ra becsülték. 600-700 törzsbe szerveződve, több mint 250 különféle nyelvet beszéltek. 1909-től kezdődően, egészen a '70-es évekig az ausztrál kormány programjának keretében az őslakosok gyerekeit erőszakkal elszakították a szüleiktől, és fehér nevelőszülőknek adták őket.
A program célja máig vitatott, egyes állítások szerint a "civilizálás", vagyis meg akarták őket "védeni" primitív szüleik életmódjától. Mások úgy hiszik, a gyerekeket azért szakították el szüleiktől, hogy megakadályozzák, vagy éppen támogassák a fajok keveredését. Bárhogy is, lényegében el akarták pusztítani származásuk minden nyomát. A történészek nem mind értenek abban egyet, hogy ez egyáltalán népirtásnak minősül-e, de 2008-ban az ausztrál kormány formálisan bocsánatot kért az "ellopott generációtól".
És ha már ellopott generáció (bár ez inkább csak érdekesség, nem tartozik a fő témához): a 19. század közepétől az 1960-as évek végéig nagyjából hasonló folyamat zajlott le Nagy Britanniában is. Körülbelül 150 ezer brit gyermeket kényszerítettek arra, hogy kivándoroljon Kanadába, Új-Zélandra, de főként Ausztráliába. A kiskorúakat elsősorban egyházi szervezetek a szigetországi árvaházakból, nevelőotthonokból szedték össze - a hatóságok tudtával, ámde az élő hozzátartozók vagy szülők beleegyezése nélkül -, s utaztatták őket a brit birodalom távoli országaiba és tartományaiba. A ki-, illetve betelepítés ideológiája részben az volt, hogy „valódi” angolszász telepesek kihelyezésével javítsák a birodalom távoli sarkaiban a lakosság nemzetiségi összetételét. A gyermekeket kísérő dokumentumok általában hiányosak voltak, nem tartalmazták a családra vonatkozó adatokat, sokszor még a születési dátumot is meghamisították.
Az ausztráliai borzalmak már a partraszálláskor megkezdődtek: a még együtt maradt testvéreket itt örökre elszakították egymástól. Azok jártak a legrosszabbul, akik Nyugat-Ausztráliába kerültek a Katolikus Testvérek által felügyelt négy nevelőintézet valamelyikébe, amelyek a kegyetlen bánásmódról váltak hírhedtté: a növendékeket nemcsak fizikailag, de lelkileg is bántalmazták, s a felügyelők között sok homoszexuális pedofil volt. Nem voltak jobbak a Könyörületes Nővérek sem, akik az északkelet-ausztráliai Neekolban tartották rettegésben a rájuk bízott gyermekeket. Az árvaházi növendékek között csak könyörtelen nővérekként emlegetett apácák a legkisebb rendbontást is szadista módon torolták meg, leforrázott kezek, lábak, eltört ujjak jelezték kérlelhetetlen nevelési elveiket.
1998-ban Frank Dobson, az akkori egészségügyi miniszter mélységes sajnálatát fejezte ki a történtek miatt, a brit kormány pedig 1 millió fontos alapot hozott létre, amelyből támogatni kívánják, hogy távolba szakadt polgárok hazalátogathassanak szülőföldjükre, és megkereshessék a családjukat.
Az örmény népirtás
Az örmény genocídiumra széles körben tekintenek úgy, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra. Az első világháború kezdetekor közel kétmillió örmény élt az Oszmán Birodalom területén. 1915-től kezdődően, amikor a világ többi része a háborúra figyelt, a törökök Kisázsia és a történelmi Örményország teljes területéről kiirtották az örmény népet. Lehet, hogy nem annyira közismert az örmény népirtás, mint a náci Holokauszt, de ugyanolyan borzalmas volt.
1915. április 24-e éjjelén az oszmán kormány összegyűjtött és bebörtönzött körülbelül kétszázötven örmény értelmiségit, majd még aznap éjjel valamennyiüket kivégezték. Ezt a dátumot tekintik az örmény népirtás kezdetének. Az ezután elhatalmasodó tömegmészárlásokban a fiatal és egészséges férfiakat megölték, vagy besorozták, elkülönítették és így gyilkolták meg őket, a nőket és a gyerekeket deportálták a szíriai sivatagba, akik ott az éhezés vagy szintén gyilkosság áldozatai lettek. Egész településeket égettek porig a lakosságukkal együtt, de előfordult, hogy hajókat töltöttek fel örményekkel, majd ezeket a Fekete-tengeren elsüllyesztették. A kormány legalább két tucat koncentrációs tábort tartott fenn, itt gyakran megmérgezték, vagy elevenen elégették az embereket. 1915-23 között legalább 600,000 örmény vesztette életét, de egyes becslések szerint az áldozatok száma eléri az 1,8 milliót. Az örmények lemészárlását a mai napig 22 ország ismeri el hivatalosan népirtásnak, a Török Köztársaság pedig természetesen visszautasítja ezt a jelzőt - szerintük a kitelepítések során bekövetkezett haláleseteket nem lehet népirtásnak nevezni.
Adja magát a kérdés, hogy ez az esemény vajon hatással volt-e Hitlerre, és ha igen, akkor milyen mértékben. Bizonytalan, hogy mennyit tudott az örmény népirtásról, de az tény, hogy több beszédében is megemlítette - a két legismertebb a Lengyelország elleni támadás előtt hangzott el, illetve akkor, amikor a magyar kormányzótól, Horthy Miklóstól kérte a magyar zsidók deportálását.
A boszniai népirtás
A Szovjetúnió széthullásának számos szociálpolitikai következménye volt, de talán egyik sem olyan borzasztó, mint ami Jugoszláviával történt. Az 1990-es évekkel kezdődően az ország elkezdett köztársaságokra bomlani, ezzel pedig az ott élő népek közt évtizedes, sőt, évszázados ellentétek és indulatok szabadultak fel. A boszniai háború 1992-ben tört ki a Bosznia-Hercegovinában élő bosnyákok, szerbek és horvátok között. Ennek a háborúnak az egyik legvéresebb eseménye volt a srebrenicai mészárlás, sőt, ami azt illeti, a második világháború óta nem történt ennél borzasztóbb, etnikai tisztogatás céljából elkövetett tömeggyilkosság egész Európában.
1995. július 15. és 19. között a boszniai szerb hadsereg 8000 bosnyák fiút és férfit mészárolt le Srebrenica körzetében. A területet felügyelő holland békefentartók semmit sem tettek, hogy megakadályozzák a mészárlást. A délszláv háború alatt hozzávetőlegesen 30 000 bosnyák polgári személy vesztette életét. A népirtás a szerb kormány tudtával és támogatásával történt. Slobodan Milosevics, Jugoszláv elnököt 2001. április 1-jén tartóztatták le, ítélet azonban ellene nem született, Milosevics 2006. március 11-én hunyt el szívrohamban. Elfogták és eljárás alá vonták továbbá Radovan Karadzic, volt boszniai szerb elnököt. Ratko Mladicot, a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének parancsnokát egy évtizednyi bujkálás után 2011. május 26-án a szerb hatóságok fogták el a Vajdaságban és a hágai börtönbe szállították. Az Európai Parlament 2009. január 15-ei ülésén július 11-ét a Srebrenicai mészárlás Európai Emléknapjává nyilvánította.
Források:
http://listverse.com/2013/05/03/10-atrocious-genocides-in-human-history/
http://vilagunk.gportal.hu
http://robertlindsay.wordpress.com/2009/02/28/the-moriori-and-the-dangers-of-pacifism/
http://hu.wikipedia.org/wiki/Ruandai_népirtás
http://planetivy.com/uknews/uknews-uknews/5867/a-secret-genocide-the-pygmies-of-east-congo/
http://archivum.hvg.hu/article/199901Ellopott_generacio_Brit_gyermekemigransok.aspx
http://hu.wikipedia.org/wiki/Örmény_holokauszt
http://hu.wikipedia.org/wiki/Boszniai_háború
